Ballagó nap- az utolsó együtt töltött nap

Ballagó nap – Mese a Katica és Kagyló csoport utolsó nagy kalandjáról

Volt egyszer egy óvoda, messze a város zajától, egy kis tisztáson, ahol a fák lombja suttogva mesélt, a madarak pedig minden reggel dallal köszöntötték a gyerekeket. Úgy hívták: Liliomkert Katolikus Óvoda.

Az ovisok már hetek óta izgatottan készültek egy különleges napra – a Ballagó napra. Ez volt az a nap, amikor a legnagyobbak elbúcsúztak az óvodától, és készen álltak arra, hogy iskolások legyenek.

A nap különösen szépen kezdődött: a nap aranysárga sugarai épphogy bekukucskáltak a felhők közül, amikor a gyerekek, óvónénik és szülők megérkeztek. A teraszon hosszú asztal várt rájuk, roskadozva a finomságoktól. Közös reggeli volt – limonádé, virsli, ketchup és sok-sok nevetés töltötte meg a levegőt.

Miután jól belakmároztak, mindenki csendben körbe állt a teraszon. Az óvónéni finoman megszorította a gyerekek kezét, és így szólt:
„Most pedig köszönjük meg ezt a sok szép évet Istennek.”
Együtt imádkoztak, hálát adva az együtt töltött időért, a játékért, a barátságokért, s azért, hogy mindig szeretet vette őket körül.

Ezután megkezdődött a nemezelés: színes gyapjút sodortak, vizeztek, gyúrtak és formáltak – kis virágokat nemezeltek.

Amikor a nemezalkotások megszáradtak a napon, jött a Parasztolimpia ideje!
A gyerekek felsorakoztak a nagy réten, és kezdődhetett a móka. Először is kötélhúzás volt – a csapatok lelkesen húzták a kötelet, hogy kiderüljön, ki aznap a legerősebb. Volt, aki mezítláb kapaszkodott bele, mások hangosan biztatták a társukat: „Húzd, csak húzd, már majdnem megvan!”

Ezután következett a gumikerék forgatás. A hatalmas, fekete kerekeket gurították, lökdösték, forgatták a gyerekek – és mindenki tapsolt, amikor egy-egy kerék végig gurult a kijelölt pályán, pont úgy, ahogy kellett.

Aztán következett a zsemle cipelés fakanálon – ó, hát az volt csak az igazi kihívás! A gyerekek óvatosan egyensúlyoztak, nyelvüket kidugva, hogy le ne essen a fakanálról a zsemle. Egyik-másik leesett, de aztán nevetve újra kezdték.

Aztán jött a farönk tartás. A gyerekek versenyeztek, ki bírja legtovább felemelve a könnyített farönköt. Komoly arcok, összeszorított ajkak, remegő karocskák – s amikor már senki sem bírta tovább, hangos tapsvihar tört ki!

Ezután jött a célba dobás: színes labdákkal kellett konzervdobozokat ledobni az asztalról. Minden találat után hangos ujjongás hallatszott.

Majd jött a teregetés! Kicsi, színes ruhadarabokat kellett csipeszekkel felfüggeszteni egy kifeszített madzagra. Volt, aki olyan gyors volt, mint a szél, mások inkább a csipeszekkel küzdöttek – de végül minden póló a helyére került.

Aztán újra lecsendesedtek, s előkerült a festék, a gumikesztyűk meg a madzagok. Itt volt a batikolás ideje! Mindenki saját kis pólóját kötötte össze és mártotta bele a színek tengerébe – hol pirosba, hol zöldbe, hol kékbe, s csodák csodája: minden darab más lett, pont, mint ők maguk.

Ekkor az óvónéni harangocskája megcsendült, és hangosan így kiáltott:
„Ebéd idő, gyerekek!”
És milyen ebéd várta őket! A konyhában már nagy üstökben gőzölgött a paprikás krumpli, illata már messziről csalogatta a gyerekeket. Mindenki kért repetát – egyesek még harmadszor is szedtek!
És ha ez nem lett volna elég, a végén még lekváros derelye is került az asztalra – porcukorral megszórva, gőzölgőn, pont úgy, ahogy a nagymamák csinálják. A gyerekek ujjukat nyalogatva mosolyogtak, s volt, aki halkan csak ennyit mondott:
„Ez volt életem legfinomabb ebédje.”

Kicsivel később a gyerekek megtanulták Adél nénitől a körmöcske fonás rejtelmeit a másik csoport eközben fadarabokat reszelt, papírt kötött hiszen hangszerkészítés volt a következő program!

Késő délután mindenkit a teraszra hívtak, ahol az óvónők egy különleges meglepetéssel készültek: előadták „A kolbász, a béka és az egér” meséjét.

A gyerekek nevetve figyelték, ahogy az egyik óvónéni kolbásznak, a másik békának, a harmadik pedig egérnek öltözve játszotta el a történetet – vidáman mozogtak, brekegtek, sütöttek-főztek, és jó sok kalamajkába keveredtek.

A mese után megszólaltak a hangszerek, s elkezdődött a táncház. A gyerekek kézen fogva köröztek, ugrándoztak, csujjogattak – úgy táncoltak, mintha a világ vége sose érné őket utol.

Amikor az este lassan rátelepedett a kertre, a szülők és a gyerekek körbe ültek, s megindult a visszaemlékezés. Mindenki mondott valamit: egy régi kedves emléket, egy megható pillanatot, egy közös nevetést. Egyik anyuka sírt, egy apuka mosolygott, egy kislány pedig csak annyit mondott:
„Kár, hogy nem maradhatok még egy kicsit.”

Végül fellobbant a tábortűz. Ropogott, pattogott, füstölt… a parázs fénye megvilágította a nyársra húzott pillecukrokat, kenyérdarabokat, sajtot és kolbászt. Mindenki evett, beszélgetett, búcsúzkodott – de senki nem volt szomorú. Mert ez a nap olyan szép volt, hogy tudták: örökre velük marad.

És amikor végül hazaindultak, a hold egy pillanatra kikukucskált a fák mögül, s mintha azt suttogta volna:

„Jó utat, kisballagók – a világ csak most kezdődik!”